én és valentin

Sziasztok!

Nyugi mindenkinek, nem akarok itt Valentin-nap kapcsán rózsaszín cukorszirupban tocsogni és szívecskéket rajzolgatni, tavaly ezen a napon, meg azóta már sokszor megfogalmaztam körülbelül mindent amit egy bizonyos személy iránt érzek (aki érdeklődik itt elolvashatja).

Egyszerűen csak röviden leírom álláspontomat erről a kis megemlékezésről. Nagyjából a véleményem 2 szakaszra osztható, szerintem ugyanúgy, mint mindenkinek: ez a szerelem előtti meg utáni időszak. Régebben, a szerelem előtti időszakban utáltam ezt a napot tiszta szívemből. Persze kezdetben kisiskolásként még a remény éltetett, hogy hátha valaki pont ma akar szerelmet vallani, történt is ilyen eset, csak sosem azoktól akiktől szerettem volna. Na igen. De a legjellemzőbb azért évről évre az utálat maradt. Mert bizony ez az a nap, amikor a világon minden, de minden arra emlékeztet, hogy mennyire szép dolog a szerelem, amiről egy egyedülállónak meg az jut eszébe rögtön, hogy ő egyedül van és soha de soha nem lesz senkije, akivel boldog lehet. A bátrabbak ebből az álláspontból kiindulva alkotják meg az anti-valentinos állapotfrissítéseket a facebookon, illetve úton útfélen hangoztatják, hogy mekkora egy szar ez az amerikai szemét. Például ma is a munkahelyemen bejött az egyedülálló kolléganőm és cifra szavakkal kerítve kívánt boldog Valentin-napot, nem kellett egy nagy géniusznak lenni, hogy értelmezd: rohadjatok meg utálom ezt a napot. Mivel nem vagyok elkötelezett híve ennek az ünnepnek, így nem esnek rosszul ezek a kijelentések, csupán vigyorgok egyet magamban és azt gondolom: tudom mit éreztek.=)

Most pedig térjünk át a jelenlegi, szerelem utáni (vagy inkább helyesebb, hogy közbeni) álláspontomra. Ez már a harmadik olyan Valentin-napom, amikor mellettem van ez a Zs fiú és bár azóta sem úszik számomra a világ rózsaszín ködben ezen a napon, azért jóval pozitívabban látom a dolgokat. Persze tudom, hogy sok szerelmespár hangsúlyozza, hogy ők nem ünneplik ezt a napot, mert nem csak egy nap kell szeretni egymást a többiben meg veszekedni, hazudni, csalfáskodni, és én ezzel egyet is értek. Mi sem szoktuk túlzottan ünnepelni, maximum egy apró meglepetés, mert jobban szeretünk ünnepelni akkor, amikor tényleg a mi napunk van: hónapfordulókon, évfordulókon. De szerintem ha akármelyik kapcsolatban élő szerelmes magába néz, akkor jó érzéssel tölti el, hogy a szerelmesek napján van valakije, hogy van aki megcsókolja és van akinek mondhatja, hogy szeretlek.

Végezetül szeretnék nektek elmesélni egy ünneplési módot, amit még gyermekként tapasztaltam és szerintem ilyen formában mindenki számára kedvessé teszi ezt a napot. Ezt még általános iskolásként éltem át, 7-8 évesen. Az akkori sulimban a Valentin-napnak nem csupán a szerelem volt a lényege, hanem, hogy mosolyt csaljunk azok arcára, akiket kedvelünk, vagyis főleg a szereteten volt a hangsúly. Az előkészületekre már nem emlékszem pontosan, hogy otthon kellett elkészíteni, esetleg technika órán, de a lényeg az volt, hogy mindenkinek kellett öntapadós tapétából apró szíveket kivágnia és február 14.-én magával hoznia. Ezeket a szíveket aztán napközben kellett azokra ragasztanunk akiket kedvelünk, persze nem orvul a háta mögött, hanem szemtől szemben megkérdezni, hogy elfogadod-e a szívemet. A nap kezdetén az osztályfőnökünktől mindannyian kaptunk egy-egy nagy piros szívet, ez már megalapozta a napot. Innentől kezdve mindenkire szerettünk volna ragasztani, aki fontos nekünk és szünetekben jártuk a termeket, hogy mindegyik számunkra kedves tanárt vagy diákot megtaláljunk, teljesen bezsongtunk ettől az élménytől. Valami miatt aztán úgy alakult, hogy nemcsak piros szívek voltak, hanem mindenféle más színben is, így nap végére tele lett a ruhám sok-sok színes szívvel. Bár ez az egész már 15 éve volt, még a mai napig megmaradt az élmény bennem, pedig láthatjátok, hogy nem került több ezer forintba ez az egész.

Nagyjából ennyit szerettem volna a Bálint-napról elmondani, remélem jól vagytok, gondoljatok sokat a szeretteitekre, ne csak a szerelmetekre, pusza: zsann.*