A finn kaland

Sziasztok Olvasóim!

Legalább 2 hónapja próbálkozom ennek a posztnak a megírásával, párszor kitöröltem az első pár mondat után, és még annál is többször raktam piszkozatba. Először babona miatt tettem mindezt, aztán pedig még a mai napig is olyan kettős érzések kavarognak bennem, hogy nehéz őket írott formába önteni.

Ami biztos, hogy december 31.-én este elindulok egy csoporttársammal együtt repülővel Finnország felé, egészen pontosan Ouluba. Ha az időjárás meg a repülőgépek is úgy akarják az új évet Helsinki légterében töltöm, 23:59-kor száll fel menetrend szerint a repülőnk. A tervek szerint Magyarországra csak május végén, június elején jövök újból, az éltet, hogy akkor itthon nyár lesz megint.=)

Ilyen messze leszek januártól júniusig.

Röviden ennyi lenne a történet, persze jogosan kérdezhetitek, hogy miért éppen Finnország? Lehet, hogy akik már jobban ismernek tudják, hogy mennyire szeretek külföldön lenni és egyetemistaként adott a lehetőség az Erasmus ösztöndíjra. Sajnos az alapszakomon nem foglalkoztak ezzel, így a mesterképzésre már azzal a céllal mentem, hogy ha lehet megpályázom. Majdnem lecsúsztam róla, mert naivan azt hittem, hogy 1-2 hónappal indulás előtt elég jelentkezni, véletlenül hallottam meg szeptember elején, hogy lesz egy Erasmus tájékoztató, ahol kiderült, hogy egy hét múlva van a leadási határidő. Ráadásul mesterképzésben csak ez az egyetlen félév, amikor megoldhatom csúszás vagy halasztás nélkül ezt az utazást, így rohantam is haza megbeszélni, hogy akkor mi is legyen. Természetesen az álmaim közt valami jó kis déli ország szerepelt, ahol januárban sem megy 10 fok alá a hőmérséklet, de a lehetőségek közül csupán Törökország volt egy kiadó hellyel, ami ugye nem is Uniós, így inkább közös megbeszélés alapján a csoporttársammal Finnországot választottuk. Igazából, így utólag lehet, hogy nem ez volt a legokosabb döntés, ebbe most nagyon nem akarok belemenni, ha valakit érdekel az Erasmus ösztöndíj, szívesen írok majd a későbbiekben egy bejegyzést, ahol leírom azt a sok-sok-sok kockázatot és még annál is sokkal-sokkal több pluszköltséget amivel ez az egész dolog jár.

Persze lehet, hogy kicsit most negatívnak tűnök, aminek az az oka, hogy rengeteg papírmunkán vagyunk túl és eddig mindenhol buktatókba ütköztünk. Elkeverték a papírjainkat itthon, elkeverték kint, nem találtunk repülőt, aztán mikor találtunk akkor is csak szilveszterre és piszokdrágán, a biztosításokkal is gondok akadtak és jelenleg még mindig úgy néz ki, hogy az érkezésünk után másfél nappal akarnak csak kijönni értünk a város szélén lévő repülőtérre és akkor szeretnének csak szállást biztosítani.

Szerencsére azért pozitív dolgok is értek. Megismertük azt, aki tavaly volt kint és egy találkozó keretében számos hasznos dolgot mondott el a kinti létről, valamint az ő révén bekerültünk egy kinti magyarokat tömörítő facebook csoportba, ahol miután segítséget kértem, hogy mit tudunk csinálni január 1-jén hajnal egykor szállás nélkül, kb. 5-en ajánlották fel az apartmanjukat úgy, hogy ők közben Magyarországon lesznek és jelentkezett olyan is, aki mondta, hogy eljönne értünk kocsival és még egy szilveszteri rénszarvaspörköltre is vendégül látna. Furcsa itthoni szemmel nézve ez a kedvesség, de azért mindenképpen jól esik.

A kettős érzés azért továbbra is megmarad bennem. Egyik részről gombóc lesz a torkomban ha belegondolok, hogy itt kell hagynom 5 hónapra Zs-t, elmondani nem tudom, hogy mennyire fog hiányozni és milyen rossz lesz látni a repülőtéren ahogy egyre távolodik, végül eltűnik a szemem elől. Aztán itt kell hagynom a családomat és félek, hogy a távollétem alatt történik valami baj és én nem tudok hazajönni. Idén lenne 20 éve, hogy elkezdtem síelni és sajnos most először ki kell hagyjam ezt a szezont. Ezenkívül itt kell hagynom Magyarországot és még inkább Szegedet. Nem leszek itt tavasszal, ami a legjobb időszak, nem leszek itt a borfeszten, nem leszek ott az első gombóc fagyinál az Acapellában és az első Tisza parti sétán meg iszogatáson sem. Itt kell hagynom a bevált dolgaimat, a kedvenc turimat, a kedvelt szépségápolási cuccaimat, az ékszereimet és a ruháim nagy részét. 

Félek, mert nem tudom mi fog ott kint várni, hogyan bírok majd meglenni az állandó sötétségben és a -35 fokban és mi lesz velem, amikor még áprilisban is havazni fog. Nem tudom miként tudom a lehető legtöbb holmimat bezsúfolni 23 kg-ba és nem tudom, hogy az angol tudásom elég lesz-e majd, ahhoz, hogy megértsem amit tanítanak. Attól is félek, hogy nem lesz elég pénzem a kinti magas árakhoz és emiatt egy csomó programról is lemaradok.

Nyilván mindezek mellett rettentően várom már az utat, egyrészt még sohasem repültem, másrészt alig várom már, hogy megismerjek egy újabb kultúrát, egyek sok lazacot és rénszarvashúst, naponta szaunázzak, találkozzam különböző európai országokból származó emberkékkel és végre szuperül megtanuljak angolul. Nagyon szeretnék már találkozni az igazi Télapóval és végre látni a sarki fényt. Ráadásul nemrég tudtam meg, hogy ott a városban van egy ingyenes turi, és egy H&M is, szóval olyan nagy gondok nem lehetnek!=)

Nagyjából ennyit akartam kezdésnek írni és úgy tervezem, hogy bizonyos időközönként írok majd Finnországból is, hogy mizújs velem, milyen ott az élet. Nem tervezem, hogy átváltok utazós blogra, egyszerűen csak kb. ez lesz az egyetlen amiről írni tudok, valamint ez is az életem része, eddigi legnagyobb kalandom, így nagyon örülök ha majd évek múlva is visszaolvashatom.

Remélem nem szegtem senkinek kedvét, ha bármi kérdésetek van nyugodtan írjatok itt, vagy formspringen illetve nagyon-nagyon megköszönöm ha mindenféle tapasztalatot megosztotok velem!

További szép, havas napokat, még jövök: zsann.*