15 év után idén fordul az elő, hogy nem megyek iskolába és... nagy ürességet érzek idebent. Hátigen. Pedig ahogyan gondolom ti sem, úgy én sem voltam/vagyok az a stréber fajta, aki már számolta vissza a napokat, hogy mikor mehet már vissza a sulipadba. Na jó elsőben még vártam, hogy milyen lesz ez a dolog. De utána mindig némi kis izgalommal vegyített tiltakozást éreztem. Az izgalom csak az iskolatársak miatt volt érezhető, hogy vajon mi történt velük, lesz-e új osztálytárs. Gimiben mindig kicsit reméltem, hogy az új tanév új esélyt hoz: jobb jegyeim lesznek, szebb leszek, többen fognak szeretni, esetleg összejövök valakivel. A tiltakozás részét azt hiszem nem kell magyaráznom: koránkelés, uncsi órák, tanulnivaló-hegyek.
Aztán egyetemen a tanévkezdés az ismételt féktelen bulizást hozta el. Újra találkozás a haverokkal, új emberkék, kocsmatúrák és persze új kurzusok, amik között talán akad valami érdekes. Egyszóval csupa jóság, az első hét az egyik legszuperebb az egyetemen. =) A legjobb elsőhetem (természetesen a gólyakori mellett) a legjobb évben, harmadévesként volt, íme.
Tegnap mikor jöttünk hazafele, Zs-vel átmentünk Szegeden is és láttam a bőröndökkel a koliba cuccoló, utcán söröző emberkéket és gombóc csúszott a torrkomba: én idén nem lehetek köztük..=(
Helyette Zs-itthonban meg holnaptól én-otthonban vagyok és kéne tanulnom az angolt, mert szombaton megyek a nyelvvizsgára, de teljesen értelmetlennek tartom és tanulni sem tudok. (Hát igen, van ami nem változik.)
Amúgy nem akarok lehangolni senkit, remélem azért nektek átvészelhető a sulikezdés, a szegedi egyetemisták meg meséljenek, hogy milyen a régi-új jate (annyira, de annyira kíváncsi vagyok.)!
Pápá mára: zsanc.*
u.i.: Jajjigen, pont ez a zene jutott eszembe, best memories.<3
